Megint a németek nyernek. Itt van újra ez az átkozott meccs, az ember ezredszer nézi, ökölbe szorul a keze, és tán még üvöltene is, ahogy laposan gurul a labda Grosics Gyula hálójába. Megint a németek nyernek, még itt, az Isten házánál is. Pedig a Teremtő is pontosan tudta ott, Bernben, 1954-ben a világbajnoki döntőn, hogy a miénk volt a jobb csapat. De a film pereg, a németek belövik a harmadik gólt, és ez a több száz ember, aki mindezt figyeli, némán nézve a Szent István-bazilika falára vetített képsorokat, már tisztában van a drámai végkifejlettel. A harangok hangja veri fel a belváros némaságát. Mindenki türelmesen áll, van, aki gyertyát szorongat, mások magyar zászlót tartanak a kezükben – és emlékeznek. Egyre többen jönnek. A legismertebb magyart temetik. Még nem ért ide a Puskás Ferenc koporsóját kísérő menet, csak a vendégek – külföldiek és magyarok – érkeznek egyre nagyobb számban. Egyszerű turisták fényképeznek, ők is érzik, milyen veszteség érte Magyarországot. S egyszer csak felbukkan Franz Beckenbauer, sietős léptekkel halad, lehajtott fejjel szaporázza lépteit a gyertyákkal kirakott főbejárat felé. Száz, ezer gyertya ég a bazilika kapujában, miközben az impozáns épület falán tovább pereg a film. Puskás Ferencet mutatják, ahogy nyilatkozik, ahogy cselez, ahogy játszik, ahogy él. Mert Öcsi bácsi nekünk, magyaroknak mindig is élni fog. Aztán megérkezik az ágyútalpon szállított koporsó, rajta piros-fehér-zöld lobogó, előtte huszárok lovon, közülük az egyik megbotlik, a paripa fél térdre ereszkedik. Újra megkondulnak a harangok, amikor egyenruhások viszik be a bazilikába Öcsi bácsi koporsóját. A tömeg odakinn nem mozdul. Bent elhelyezkednek a vendégek, és Kiss-Rigó László, szeged-csanádi megyés püspök megkezdi a szentmise celebrálását. Nem sokkal később már Sólyom László köztársasági elnök mond beszédet, visszafogottan, megrendülten, csakúgy, mint Juan Antonio Samaranch, a NOB volt elnöke, aki Panchóról, a futball hőséről emlékezik. A könyörgés során Grosics Gyula, az Aranycsapat legendás kapusa, Détári Lajos korábbi világválogatott, Bozsik Péter, korábbi szövetségi kapitány, Franz Beckenbauer, a Bayern München tiszteletbeli elnöke, kollégánk, Szöllősi György, Puskás Ferenc életrajzírója és Gellei Imre, a Ferencváros edzője is könyörög az elhunyt lelki üdvéért. Szót kap Joseph Blatter, a FIFA elnöke, és felkavaró, a többiekhez képest hosszú monológba kezd; olyan átszellemülten emlékezik meg Puskás Ferencről, hogy az ember már-már visszarepül az időbe, és azt mondja: az Aranycsapat a jövő vasárnap játssza le az 1956 októberében elmaradt, svédek elleni meccsét... Szabadi Vilmos hegedűművész varázslatos Bach-szonátája tölti be a templomot, majd beszédet mond Lamperth Mónika önkormányzati és területfejlesztési miniszter, Kisteleki István MLSZ-elnök, valamint Tőkés László református püspök. Aztán a pap megszenteli a koporsót, s azzal a díszőrség tagjai lassan, díszlépésben elindulnak. Ki a bazilika főépületéből, az altemplomba. Odakint pedig több ezren állnak, s amint megpillantják Öcsi bácsi koporsóját, tapsolni kezdenek. Ütemes taps kíséri a legendás tízest az utolsó métereken. Van, ahol nemzeti lobogó emelkedik a magasba. Az emberek ekkor már egyre közelebb húzódnak az altemplom bejáratához, hogy még egyszer – utoljára – egy pillantást vessenek Puskás Ferenc koporsójára. Ifjak, középkorúak és idősek állnak megrendülten, és búcsúznak a legismertebb magyartól. Jóllehet valamennyien tudják: a legenda tovább él. Bennük, bennünk – minden lélekben az egész világon.